30/04/2026
Könyvbemutató: Farkas Wellmann Éva: Parancsolatok
A 2026-os Csűrszínházi idény egy különleges eseménnyel kezdődik Mikházán. Igazi irodalmi csemegeként a Csűrszínházban bemutatjuk Farkas Wellmann Éva költőnek a tízparancsolat-ihlette verseit tartalmazó Parancsolatok című kötetét. Nem szokványos módon feldolgozott téma. A tíz vers - tíz gyöngyszem, tíz grafika, mely nemzetközi biennálén nyert díjat és tíz dal az Evilági zenekar előadásában – mindez megtalálható a bemutatandó kötetben.
A könyvet Elek Tibor irodalomtörténész ismerteti, aki a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen diplomázott 1987-ben magyar-történelem szakon, majd 2004-ben szerzett doktori tudományos fokozatot a Debreceni Egyetemen. 1986–2011 között Gyulán lakott, ahol magyart és történelmet tanított az Erkel Ferenc Gimnáziumban, volt a Gyulai Hírlap főszerkesztője, három éven keresztül pedig az MTA támogatott kutatóhelyek irodájában tudományos segédmunkatársa volt. Számos irodalmi és kulturális program, konferencia, fesztivál, könyvbemutató, író-olvasó találkozó szervezője, lebonyolítója. Ilyen volt 2000-ben a Békéscsabán és Gyulán tartott Magyar líra az ezredfordulón és 2001-ben a Magyar próza az ezredfordulón címmel megszervezett konferencia- és lírafesztivál, illetve a 2003 óta kétévente megrendezett gyulai Irodalmi Humorfesztivál is. 1997-től a Bárka irodalmi, művészeti folyóirat főszerkesztő-helyettese volt, 1999-től a nyomtatott folyóirat, 2007-től pedig a BárkaOnline főszerkesztője is. 1999-től 2008-ig a Békés Megyei Könyvtár osztályvezetőjeként folytatta tevékenységét, majd pedig a Bárka kiadója, a Békéscsabai Jókai Színház lett a munkahelye. 1983–1984 óta publikál irodalom- és színházkritikákat, tanulmányokat, esszéket, publicisztikákat, irodalmi beszélgetéseket magyarországi és határon túli irodalmi folyóiratokban, napi- és hetilapokban. 2004–2008 között az Aradon megjelenő Irodalmi Jelen című folyóirat kritikai rovatát szerkesztette. 2013-tól tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen kortárs magyar irodalmat a Balassi Intézet lektor-irodalomtörténész vendégoktatójaként. 2017-ben a Gyulai Várszínház igazgatójának választották. 1999-es megalakulása óta a Körös Irodalmi Társaság elnöke.
Farkas Wellmann Éva Parancsolatok című kötetéről részletes ismertetőt írt Nagygéci Kovács József. Alábbi írása a Tiszatáj című folyóirat 2019. áprilisi számában jelent meg. Az irodalomkedvelő érdeklődők figyelmébe ajánljuk az írást.
Sok év elteltével jelentkezett újra verseskötettel Farkas Wellmann Éva. A megjelenés különlegességét az is adja, hogy nem az elmúlt évek termésének válogatását adta közre, hanem egy tematikus kötetet, melynek darabjai az elmúlt két-három évben íródtak és álltak össze koncepciózus kötetté. A versek megírására az Evilági zenekar kérte fel, akik aztán egy albumnyi dallá alakították a szövegeket. Fontos megjegyezni, hogy a kötetben nem dalszövegek, hanem versek találhatóak, formájukra nézve nem tesznek engedményt a megzenésíthetőségnek. A szerző kötött formákat használ – két szonett (Nevem hiába, Sem a máséból sem a magadéból) is van a kötetben – de a rímek vagy épp a verselés ritmusa elsősorban a szöveg zeneiségét adja, a versek tehát nem kész dalok zenéjére íródtak. Egyetlen példával jól szemléltethető mindez: A test szerelme című vers végig tíz szótagos, leszámítva az utolsó és a kettővel az előtti sort, ahol egy-egy plusz szótag töri-akasztja meg az addigi ritmust, ráadásul a hat háromsoros versszak után egy sor áll, csonka versszakként, zárlatul. „a test szerelme, ha sok, szétfolyik, / mint aprópénzre váltott színarany, / (a szíved gazdasághoz nem konyít), // a bűn kivár, mint lappangó alany.” Idáig tart a részletező felsorolás, majd jön a – metrikusan is – külön álló sor: „Érd be többel, voksolj a kevés mellett”, hogy aztán a versszakot lezárja ez a sor: „mert szerelmeddé lesz a nincs, a majd”. A külön álló, verset záró sor („miért egykor magad feladni kellett”), amellett, hogy minden további nélkül illeszkedne az „Érd be…” sorhoz is, lezárja az addig hömpölygő, lüktető szöveget. A dal igényli a lekerekítést, a harmonikus zárlatot, míg a vers, ebben az esetben is, saját törvényszerűségeihez alkalmazkodik.
A nem elsősorban istenes verseivel ismertté váló költő Parancsolatok címmel a bibliai Tízparancsolat szövegeihez írt kommentárként is helytálló, meditációra inspiráló mai, modern reflexiókat. Hogy a kötet darabjai nem egyszerű parafrázisok, annak megmutatására teszek kísérletet.
Bátor vállalás lírai énné tenni az egyik leghíresebb isteni önkijelentés beszélőjét. Általánosan tudott, de rögzíteni érdemes: a bibliai Tízparancsolatban annak szerzője szól egyes szám első személyben. Ezzel analóg a tíz vers akkor, amikor a megszólaló tudása és igénye a megszólított felé érvényes és mindenre kiterjedő. Farkas Wellmann fogalmazása ezért is különleges, úgy tudja megtartani a versbeszélő himnikus hangját, hogy eközben a mondatok nem veszítenek feszességükből, tömörségükből. A klasszikus istenes versek főszereplői általában az ember, legyen szó közösségről vagy egyéni hangról. A teremtmény szólítja meg bennük a teremtőt, dicsőíti vagy káromolja, esetleg hiányát rögzíti panaszlóan vagy lemondóan. A kötet verseiben azonban nem az immanens faggatja a transzcendenst, és tesz róla, hozzá állításokat, hanem utóbbi jelenik meg, és kinyilvánításainak emberi hangja van. Ennek a hangnak a hitelessége a kötet egyik nagy erénye. A nyitóvers (Létezésben egyszer) első soraiban bemutatkozó megszólaló mintegy magyarázza is, akár magát a teljes szöveget. Ugyanis a szerep-versek a Tízparancsolat szerzőjét idézik, aki „alakban százszor, létezésben egyszer” jelenik meg. Nem olvasható deklarált igény arra, hogy itt és most ezek a szövegek lesznek, legyenek az egyik a százféle alakból, ilyet nem állítanak sem a versek, sem maga a szerző. Ezzel együtt, ha már újraírja a megszólaló numinózum emberek által érthetővé tett szavait, interpretál is, tehát a szerep a magyarázó, értelmező, a ma kontextusába helyező szerep. Az elkészült kötettel kapcsolatban épp ezért felmerülhet a kérdés, nem lenne e szükség másféle hang szerepeltetésére. A magam részéről a felszólító és magyarázólag kijelentő-leíró közlések mellett vártam volna az emberi ellenkezés markánsabb hangját, ami nyomokban természetesen benne van a szövegekben, de a különböző etikai határterületek bemutatásaként és nem ellenvetésként. Ezzel együtt távol áll tőlem, hogy vox diabolit igényeljek a parancsolatokba, csak annyit kívántam rögzíteni, hogy a szerep-versek szerepszámban is terhelhetőek, elbírtak volna még akár ellenvetéseket is.
„Leszek neked” – kaphat-e többet a teremtmény annál, mint hogy megszólítja őt a teremtője? Ezzel a mondattal kezdődik a „Ne csinálj magadnak faragott képet”-kezdetű parancsolatra írt szöveg. És valóban: lehet-e annál nagyobb dicsőség, mint hogy bemutatkozik neki („én vagyok”), és új ígéretet tesz (az első már beteljesült, hisz kiszabadultak a szolgaság házából)? A „vagyok” azt mondja: „leszek”. „Leszek neked.” A parancsolat: szerződés. Kétoldalú, de nem két egyenrangú fél közt, ez hamar kiderül. Az „alakban százszor, létezésben egyszer” bemutatkozó hatalom ráadásul a parancsolatot megelőző szabadítással nem csak hatalomként, hanem szerető gondoskodásként is bemutatkozik. A szerződést tehát az írja, aki a két fél közül a feltételeket diktálhatja.
Elsőként ez adja Farkas Wellmann Éva új kötetének legitimációját. A Tízparancsolat szerződés-jellegéből adódóan határidővel teljes, miközben a határidő, jól látható, a végtelenbe tart. Feldolgozottsága, továbbélése szempontjából is kortalan: csak az elmúlt évtizedekben olyan kiváló művek születtek, mint például a Nemzeti Színház tíz évvel ezelőtti, a Biblia éve kapcsán indított sorozata, ahol kortárs szerzők (Rakovszky Zsuzsa, Bereményi Géza, Darvasi László, Esterházy Péter, Garaczi László, Háy János, Lőrinczy Attila, Vinnai András, Visky András, Závada Pál) írtak a felolvasószínház számára darabokat a parancsolatokból. Az egyéb irodalmi műveket, filmeket, zeneműveket, képzőművészeti alkotásokat helyhiány miatt képtelenség lenne felsorolni. Ebből is következik, hogy a Tízparancsolat, miközben párbeszédbe hív, nagyon is erős, a mindennapok felől is jól értelmezhető eligazításokat ad helytől, kortól függetlenül.
Farkas Wellmann parancsolat-értelmezése már az elsők esetében (Létezésben egyszer, Minden gondodnak alján) egyértelmű állásfoglalás: a tulajdonos, aki pontosan ismeri az általa alkotott tulajdonát, már jó előre kijelenti, miféle bajok származhatnak abból, ha a másik fél nem uralkodik, szabadságában, a vágyain, az elképzelésein. „Én nem szeretnék ilyen sem olyan lenni” – összegez a vers. „Én nem fakulnék, hogyha kérhetem, / csak ott lennék minden gondodnak alján” – hangzik magyarázóan az igény.
Ahogy a parancsolatok bibliai tagolásában is jól érzékelhető, a versekben is a kötet második része beszél a teremtett világon belüli viszonyokról, immár a teremtő és teremtmény közti viszonyrendszeren belül elhelyezve. Farkas Wellmann Éva a narrációban is hűségesen halad a bibliai szöveg mentén, ez azonban nem szolgai követés, sőt, sok esetben magyarázattal, mikroelemzésekkel ad a jelenben érvényes értelmezést az ősi szöveghez. Jó példa erre az Amit embertársadról szólnál című vers végcsengése: „ne válaszolj a gyűlöletre”. Azaz azzal a – tapasztalatból nyert – igazsággal számol, hogy egy ember vagy közösség parancsolat-tartása korántsem jelenti azt, hogy mindenhol érvényes lesz a szabály, és a kihívás sok esetben éppen az, hogy hogyan lehet megtartani a rendelkezést, miközben mások nem teszik azt meg. A „ne tégy a felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot” figyelmeztetése így válik – egy verszárlat keretében – kiterjesztett parancsolattá.
Ennek a költői fogalmazásmódnak két különösen is megragadó példája a Tiszteld apádat és anyádat!, valamint a Ne ölj! parancsolatokhoz, parancsolatokról írt két vers.
Az előbbiben (És hosszan élhetsz) a parancsolat értelmezői szándéka szerint a feladathoz kapcsolódó ígéret részletezése helyett beláttatni akarja a kötelezettség létjogosultságát. Ahogy maga a tisztelet szó az eredetiben jelenti a súlyt, a nehézséget, a köteléket, úgy itt, a versben a parancsolat fontosságát okolja a fokozás: tiszteld, mert „van hova visszanézned”, mondja előbb, majd közelebbről: tiszteld, mert „érted eljegyezte magát az örök ébrenléttel” és legvégül: „felmondott a gáláns halálnál”. Így jut el az általánostól a személyesig, így adja a súly leírását.
A vers zárlatában újra nyit a fókusz, összegzésképp, szentenciaként hangzik: „Miből fakadnál – tisztelj mindent.” A vers a gyereket és a szülőt egyként szólítja meg, de a hang is gyereké s szülőé együtt: maga magát biztatja. A súlyokról ad számot, tudja és tudatja milyen nehezek, milyen a hordozásuk. Mindezek lefestéséhez a következő kifejezések sorjáznak: börtön, fájdalom, nyögés, halál, hogy nem ellenükben, hanem velük együtt felragyogjon, szintén a versből az „örök”, az „öröm”, a béke és az, hogy „szabad”.
A versből Farkas Wellmann ars poeticája is jól kiolvasható, ő maga ezzel a tisztelettel fordult-nyúlt a több ezer éves, de ma is – és nem csak az Ószövetséget szent könyvként elfogadók közösségében – érvényes tanítása felé. Egyértelműen fontos-súlyos örökség számára a bibliai szöveg és ez a tisztelet hozza mozgásba, ez íratja vele a sorokat.
Anélkül, hogy rangsorolni akarnám a verseket, a már említett, a „Ne ölj!” parancsolathoz kapcsolódó szöveget (Sem a máséból, sem a magadéból) mégiscsak ki kell emelnem, tekintettel arra, hogy ebben is erős a költői magyarázat szándéka, és arra is, hogy milyen stiláris tisztasággal ír a szerző. Az emberi élet kioltásával kapcsolatban nagyon rövid és kifejező leírást használ: „téboly”. Pontos kifejezés a háborúra, márpedig az ölés nem tárgyalható külön a háborútól, egy élet is ezer, egy halál is téboly, botrány, isten- és emberkáromlás. Az élet elvehetetlen, mert: odaadhatatlan. „Bízom benned”, szólítja meg a Teremtő a teremtettet, a szépen beszélés, az ígéret és a parancsok között egy bizalmas odafordulás: a belátásra apellálva. A vers megerősíti, hogy a parancsolat a Másikat (akit nem tartok fontosnak) védi tőlem, és engem véd a Másiktól (aki engem nem tart annyira fontosnak). A parancsolat a „földi piactéren”, ahol bármi áruvá lehet, az életet nem engedheti eladóvá tenni, hiszen az életnek nincs ára. Vagy van, de megfizethetetlen. „És többé nem kereslek” – hangzik el figyelmeztetésként – megelőlegezve – az elképzelhetetlenül szigorú ítélet. De ez nem igaz. A téboly ellen szóló tiltás („ne tégy rosszat”) felhívássá erősödik majd: tégy jót.
Két fontos kísérője van a szövegeknek a kötetben, az egyik: Ferencz Zoltán önállóan is megálló, kifejező, szuggesztív grafikái. A jellemzően (elmosódó) zöld keretben megjelenő világos-sötét emberalakok (egy férfi és egy nő) szenvtelen szemlélői a képek középpontjában zajló drámai jeleneteknek. A középpontban ugyanis minden esetben egy ember van, még ha néhol angyalszárnyak(at idéző) ruhákban is. Ez a magányos alak sokszor kifacsart testhelyzetben, mintha a teremtés pillanatában állna, ülne, feküdne, guggolna. Jellemző kéztartásokkal mutat valamit, aminek megfejtése az olvasóra, a könyvtárgy forgatójára van bízva. Külön értéke a kötetnek, hogy a képek a külső borítón filmszalagszerűen újra megjelennek, így egymás mellé helyezve is megtekinthetők.
A kötet mellé egy hangzó cd-t is mellékelt a kiadó, a már említett Evilági együttes énekli, illetve játssza el a maga feldolgozásában a verseket.
A könyv minden apró részletében és együtt is dísztárgy, külcsínre és belbecsre nézve egyaránt. Érdemes megóvni, de ezzel együtt, a Bibliához hasonlóan, nem árthat neki, ha erősen „használva van”.
